 |
| WELLY WELLY JU BJUTIFUL |
Monday, February 16, 2009
Sunday, February 15, 2009
Sunday, January 4, 2009
Thursday, January 1, 2009
Brisbane... Melbourne... Bottom!
DEC 26:
Sokáig azt hittem, hogy Ausztrália lényegében nem különbözik Új-Zélandtól, csak nagyszabásúbb és felszínesebb. Hogy Új-Zéland Ausztrália Kanadája, ahol kevesebben vannak, tisztább a levegő és kicsit értelmesebbek, de örökké a nagytestvér árnyékában élnek egy ilyen szeretet/utálat szimbiózisban. Mára kiderült, hogy nem tévedtem nagyot, kivéve talán a különbség mértékét. Korai véleményt mondani az ausztrálokról, hiszen összesen egy napot voltunk itt eddig, azt is Brisbane-ben, de ki lehet jelenteni: míg Nyújéland erősen emlékeztetett az USÁra, addig Ausztrália kísértetiesen, mondhatni megtévesztésig teszi ezt. Ugyanaz a fülledt, ragadós meleg mint az amerikai keleti parti nyár, ugyanaz a nagyvárosi kosz és heterogén embertömeg ami Újzélandról hiányzik. A kiwi klíma szerencsésen vegyíti a svájci alpesi és a tengerparti, enyhén szubtrópusi éghajlatot, attól függ az ember hol jár. Decemberben sincs kánikula, sőt: karácsonykor két pulcsiban néztem a Gyűrűk Ura rendezői változatot a fűtetlen nappaliban. Brisbane cserébe a reptéren azonnal megmutatta igazi arcát: ragadós, magas páratartalmú szubtrópus, nagyváros nagy utcákkal, sok emberrel akik ennek megfelelően arctalanabbak és távolságtartóbbak mint a kiwik. Ez két oknál fogva nem jelent egyelőre sok mindent: az egyik az, hogy a nyúzélandi emberekhez foghatót életemben nem tapasztaltam, ez a magyar ember számára egyenesen zavarba ejtő és felfoghatatlan. Ilyenkor persze jön a kérdés, hogy "de hát nem felszínes kedvesség ez??" A válasz erre csak egy lehet: nem mindegy? Nem feleségül akarom venni a boltos csajt, hanem vissza akarom váltani a méretben kissé benézett pólót. Nem vérszövetséget akarok kötni a gyerekkel aki véletlenül meglökte a könyökömet a kocsmában, elég annyi hogy odavigyorog, hogy "Sorry, you okay bro?". Kit érdekel, hogy felszínes-e vagy sem, ezek felszínes találkozások. Teljesen logikus és érthető magyar reakció ez, hiszen otthon az ember nehezen tudja elképzelni, hogy egy városban, egy országban emberek alapvetően pozitívan, hátsó szándék nélkül, jóindulattal érintkezzenek egymással. Úgy vagyunk kondícionálva mint Sauron hadseregében az orkok: ki sem keltünk még a nyálkás burkunkból, máris ostorcsapásokkal nevel minket a harmadik világban is helyét megálló oktatási rendszerünk. Az állam, a bürokrácia, a bankok, az egészségügy szinte kizárólag úgy működik, hogy kicsesszen az állampolgárral és meg van magyarázva, hogy ez CSAK így működhet. Persze van kivétel, vannak esetek amikor az emberi flexibilitás megkönnyít egy folyamatot vagy egész egyszerűen a beígért szolgáltatás mindenféle trükkös bökkenő nélkül megtörténik: ilyenkor az ember az izgatottságtól lihegve hívja fel az ismerőseit és számol be arról, hogy mennyire szerencsés nap ez a mai. Na, egyelőre ennyit a fröcsögésről. A lényeg, hogy az egyik ok tehát amiért nem jelent sok mindent az első brisbane-i tapasztalat az, hogy nyúzéland az egész világra kivetítve is egy nagyon különleges hely. A másik ok az, hogy a legészakibb ausztrál nagyvárosban vagyunk, Queensland államban, köpésnyire a Gold Coasttól. Ez azt vonja maga után, hogy az egy négyzetméterre jutó bongyoriszőke űberlaza IQ bajnok szörfösmájerek száma minden bizonnyal a legmagagasabb a világon. Amúgy érdemes megfigyelni milyen fordított korreláció mutatkozik amúgy az egész világon egy város környékén rendelkezésre álló fűrdőhelyek (és ha már itt tartunk, konditermek) száma és a helyi lakosság értelmi színvonala között, ki tudja egyébként miért. Brisbane valószínűleg merőben különbözik a déli Melbourne-től, ami állítólag sokkal európaibb és "kultúráltabb". Ugye az örök angolszász kettősség: minden országnak megvan a saját Los Angeles - San Francisco párosa. Nyúzélandon Auckland a felszínes, pezsgő, pénzközpontú nagyváros, Wellington az alternatív, kultúrcentrikus kissebb főváros, ahol nem jut egy emberre másfél kocsi és mindenki tényleg kurva laza és mosolygós (bár a város nem feltétlenül "európaibb" mint Auckland). Ausztráliában állítólag Melbourne-é ez a szerep, szemben a csilivili felszínes, nagy területen elterülő, pénzszagú Sydney-vel. Brisbane pedig mégrosszabb: a Siófok.
DEC 29:
Valójában a Gold Coast, azon belül is Surfers Paradise a Siófok, ha már ilyen olcsó hasonlatokkal élek. Vagyis hát sokkal inkább egy nagy, déli félteki Ibiza. Brisbaneből vonattal és busszal jutottunk el Gold Coastra. Ez az első ausztrál tengerparti élményünk, ezért az odafelé vezető helyi buszjáraton már tárgyaltuk, hogy vajon milyen idő lesz, milyen meleg az óceán és főleg: mennyire sekély az a víz, ahova effektíve FIZIKAILAG nem fér be a nagy fehér. Nyugtatgattuk egymást, hogy nagyobb az esélye karambolozni most, mint hogy elkapjon a rohadt dög, aztán egyszercsak észrevettük. A melletünk ükő fiatal gyereknek nagy félkör formában volt összevarrva az oldala. Egy másik, a busz hátuljában ülő lány bodyboardján ugyanilyen formájú töredezett vájat éktelenkedett. A szemben ülő, iPodot hallgató bólogató harmincasnak hiányzott a lába. Döbbenten pásztáztuk végig az utasteret, ami inkább egy hasonlított egy partraszállós veterántalálkozóra mint egy üdülöparadicsom BKV járatára... jó, ez a rész nem igaz, próbáltam dramatizálni. Ettől függetlenül tény, hogy ezek a vizek a fehér cápa vadászterülete, szépítheti akárki akármennyire.
A hostel maga a tökély: egy kaliforniai stílusú nyikorgó egyemeletes fatákolmány, mint itt az összes, barátságos, korunkbeli üzemeltetőkkel. Az egész sokkal inkább egy szörferkommunára emlékeztet, megállás nélküli klubdélután hangulattal: kis kert, páfrányok és pálmák által árnyékolt medence, antik szörfdeszka pihen kitámasztva a víz mellett, mellette felirat a fán, hogy engedélyezik a félmeztelenül fürdést. A házban nem variálják túl: billiárdasztal, konyha, foteles lounge, rengeteg szórólap és programok minden napra: szörfiskola, kajakozás, italozás. Pont szombaton estünk be, így a Bobóval azzal a lendülettel befizettük magunkat a "Saturday night bar crawl"-ra, mely során busszal felvesznek a ház előtt, majd 3 másik hostel vállalkozó kedvű lakóival bevisznek Surfers Paradise centrumba ahol egymásután 4 szórakozóhelyre mehetünk be, ráadásul ingyenes vagy olcsó italokkal megspékelve. A koraesti barbecue-t kihagytuk, de a bemelegítő ivójátékoknál már kint ültünk a kertben a többi vendéggel és bólét vedeltünk. Van itt mindenféle jóember: németek, svédek, csílieiek és persze britek. Kiosztották a világító rudakat amik alapján fel akarják majd ismerni a helyeken a csipetcsapat tagjait majd a következő kép már az, hogy a Bobóval ülünk a partibuszon, és egy másik hostelben lakó, kiabáló, tapsoló és éneklő délamerikaiak társaságában valamint kéttucat másik vendéggel közösen tartunk Surfers Paradise felhőkarcolói felé, miközben az ötven körüli sofőr úr bömbölteti a gépzenét és stroboszkópot játszik a belső világítással. Szürreális volt.
A város maga egy szép nagy particentrál. Neonnal kirakott MINDEN, rengeteg ember, klubhegyek, brit partikultúra. A helyi Shooter's előtt leszállítottak a buszról, mindenki kezébe nyomtak egy ajándék óvszert és irány az első klub. Innentől kezdve az egész este erről szólt: dizsijárás, eléggé osztálykirándulás jelleggel, de nem volt zavaró. A szervező arcok javarészt britek voltak, ennek megfelelően a társaság többi tagjával többé kevésbé egy ütemben alkoholizáltak. Ennek az lett az eredménye, hogy újdonsült szervezőspanunkkal, Matt-tel "az északi féltekére koccintottunk, kilencven perccel később pedig már diktálta bele a telefonunkba az ausztrál ittmaradáshoz szükséges munkahely telefonszámát. (Másfél órával korábban megígérte, hogy megszerzi, és úgy is lett, egyem a szívét.)
Sokáig azt hittem, hogy Ausztrália lényegében nem különbözik Új-Zélandtól, csak nagyszabásúbb és felszínesebb. Hogy Új-Zéland Ausztrália Kanadája, ahol kevesebben vannak, tisztább a levegő és kicsit értelmesebbek, de örökké a nagytestvér árnyékában élnek egy ilyen szeretet/utálat szimbiózisban. Mára kiderült, hogy nem tévedtem nagyot, kivéve talán a különbség mértékét. Korai véleményt mondani az ausztrálokról, hiszen összesen egy napot voltunk itt eddig, azt is Brisbane-ben, de ki lehet jelenteni: míg Nyújéland erősen emlékeztetett az USÁra, addig Ausztrália kísértetiesen, mondhatni megtévesztésig teszi ezt. Ugyanaz a fülledt, ragadós meleg mint az amerikai keleti parti nyár, ugyanaz a nagyvárosi kosz és heterogén embertömeg ami Újzélandról hiányzik. A kiwi klíma szerencsésen vegyíti a svájci alpesi és a tengerparti, enyhén szubtrópusi éghajlatot, attól függ az ember hol jár. Decemberben sincs kánikula, sőt: karácsonykor két pulcsiban néztem a Gyűrűk Ura rendezői változatot a fűtetlen nappaliban. Brisbane cserébe a reptéren azonnal megmutatta igazi arcát: ragadós, magas páratartalmú szubtrópus, nagyváros nagy utcákkal, sok emberrel akik ennek megfelelően arctalanabbak és távolságtartóbbak mint a kiwik. Ez két oknál fogva nem jelent egyelőre sok mindent: az egyik az, hogy a nyúzélandi emberekhez foghatót életemben nem tapasztaltam, ez a magyar ember számára egyenesen zavarba ejtő és felfoghatatlan. Ilyenkor persze jön a kérdés, hogy "de hát nem felszínes kedvesség ez??" A válasz erre csak egy lehet: nem mindegy? Nem feleségül akarom venni a boltos csajt, hanem vissza akarom váltani a méretben kissé benézett pólót. Nem vérszövetséget akarok kötni a gyerekkel aki véletlenül meglökte a könyökömet a kocsmában, elég annyi hogy odavigyorog, hogy "Sorry, you okay bro?". Kit érdekel, hogy felszínes-e vagy sem, ezek felszínes találkozások. Teljesen logikus és érthető magyar reakció ez, hiszen otthon az ember nehezen tudja elképzelni, hogy egy városban, egy országban emberek alapvetően pozitívan, hátsó szándék nélkül, jóindulattal érintkezzenek egymással. Úgy vagyunk kondícionálva mint Sauron hadseregében az orkok: ki sem keltünk még a nyálkás burkunkból, máris ostorcsapásokkal nevel minket a harmadik világban is helyét megálló oktatási rendszerünk. Az állam, a bürokrácia, a bankok, az egészségügy szinte kizárólag úgy működik, hogy kicsesszen az állampolgárral és meg van magyarázva, hogy ez CSAK így működhet. Persze van kivétel, vannak esetek amikor az emberi flexibilitás megkönnyít egy folyamatot vagy egész egyszerűen a beígért szolgáltatás mindenféle trükkös bökkenő nélkül megtörténik: ilyenkor az ember az izgatottságtól lihegve hívja fel az ismerőseit és számol be arról, hogy mennyire szerencsés nap ez a mai. Na, egyelőre ennyit a fröcsögésről. A lényeg, hogy az egyik ok tehát amiért nem jelent sok mindent az első brisbane-i tapasztalat az, hogy nyúzéland az egész világra kivetítve is egy nagyon különleges hely. A másik ok az, hogy a legészakibb ausztrál nagyvárosban vagyunk, Queensland államban, köpésnyire a Gold Coasttól. Ez azt vonja maga után, hogy az egy négyzetméterre jutó bongyoriszőke űberlaza IQ bajnok szörfösmájerek száma minden bizonnyal a legmagagasabb a világon. Amúgy érdemes megfigyelni milyen fordított korreláció mutatkozik amúgy az egész világon egy város környékén rendelkezésre álló fűrdőhelyek (és ha már itt tartunk, konditermek) száma és a helyi lakosság értelmi színvonala között, ki tudja egyébként miért. Brisbane valószínűleg merőben különbözik a déli Melbourne-től, ami állítólag sokkal európaibb és "kultúráltabb". Ugye az örök angolszász kettősség: minden országnak megvan a saját Los Angeles - San Francisco párosa. Nyúzélandon Auckland a felszínes, pezsgő, pénzközpontú nagyváros, Wellington az alternatív, kultúrcentrikus kissebb főváros, ahol nem jut egy emberre másfél kocsi és mindenki tényleg kurva laza és mosolygós (bár a város nem feltétlenül "európaibb" mint Auckland). Ausztráliában állítólag Melbourne-é ez a szerep, szemben a csilivili felszínes, nagy területen elterülő, pénzszagú Sydney-vel. Brisbane pedig mégrosszabb: a Siófok.
DEC 29:
Valójában a Gold Coast, azon belül is Surfers Paradise a Siófok, ha már ilyen olcsó hasonlatokkal élek. Vagyis hát sokkal inkább egy nagy, déli félteki Ibiza. Brisbaneből vonattal és busszal jutottunk el Gold Coastra. Ez az első ausztrál tengerparti élményünk, ezért az odafelé vezető helyi buszjáraton már tárgyaltuk, hogy vajon milyen idő lesz, milyen meleg az óceán és főleg: mennyire sekély az a víz, ahova effektíve FIZIKAILAG nem fér be a nagy fehér. Nyugtatgattuk egymást, hogy nagyobb az esélye karambolozni most, mint hogy elkapjon a rohadt dög, aztán egyszercsak észrevettük. A melletünk ükő fiatal gyereknek nagy félkör formában volt összevarrva az oldala. Egy másik, a busz hátuljában ülő lány bodyboardján ugyanilyen formájú töredezett vájat éktelenkedett. A szemben ülő, iPodot hallgató bólogató harmincasnak hiányzott a lába. Döbbenten pásztáztuk végig az utasteret, ami inkább egy hasonlított egy partraszállós veterántalálkozóra mint egy üdülöparadicsom BKV járatára... jó, ez a rész nem igaz, próbáltam dramatizálni. Ettől függetlenül tény, hogy ezek a vizek a fehér cápa vadászterülete, szépítheti akárki akármennyire.
A hostel maga a tökély: egy kaliforniai stílusú nyikorgó egyemeletes fatákolmány, mint itt az összes, barátságos, korunkbeli üzemeltetőkkel. Az egész sokkal inkább egy szörferkommunára emlékeztet, megállás nélküli klubdélután hangulattal: kis kert, páfrányok és pálmák által árnyékolt medence, antik szörfdeszka pihen kitámasztva a víz mellett, mellette felirat a fán, hogy engedélyezik a félmeztelenül fürdést. A házban nem variálják túl: billiárdasztal, konyha, foteles lounge, rengeteg szórólap és programok minden napra: szörfiskola, kajakozás, italozás. Pont szombaton estünk be, így a Bobóval azzal a lendülettel befizettük magunkat a "Saturday night bar crawl"-ra, mely során busszal felvesznek a ház előtt, majd 3 másik hostel vállalkozó kedvű lakóival bevisznek Surfers Paradise centrumba ahol egymásután 4 szórakozóhelyre mehetünk be, ráadásul ingyenes vagy olcsó italokkal megspékelve. A koraesti barbecue-t kihagytuk, de a bemelegítő ivójátékoknál már kint ültünk a kertben a többi vendéggel és bólét vedeltünk. Van itt mindenféle jóember: németek, svédek, csílieiek és persze britek. Kiosztották a világító rudakat amik alapján fel akarják majd ismerni a helyeken a csipetcsapat tagjait majd a következő kép már az, hogy a Bobóval ülünk a partibuszon, és egy másik hostelben lakó, kiabáló, tapsoló és éneklő délamerikaiak társaságában valamint kéttucat másik vendéggel közösen tartunk Surfers Paradise felhőkarcolói felé, miközben az ötven körüli sofőr úr bömbölteti a gépzenét és stroboszkópot játszik a belső világítással. Szürreális volt.
A város maga egy szép nagy particentrál. Neonnal kirakott MINDEN, rengeteg ember, klubhegyek, brit partikultúra. A helyi Shooter's előtt leszállítottak a buszról, mindenki kezébe nyomtak egy ajándék óvszert és irány az első klub. Innentől kezdve az egész este erről szólt: dizsijárás, eléggé osztálykirándulás jelleggel, de nem volt zavaró. A szervező arcok javarészt britek voltak, ennek megfelelően a társaság többi tagjával többé kevésbé egy ütemben alkoholizáltak. Ennek az lett az eredménye, hogy újdonsült szervezőspanunkkal, Matt-tel "az északi féltekére koccintottunk, kilencven perccel később pedig már diktálta bele a telefonunkba az ausztrál ittmaradáshoz szükséges munkahely telefonszámát. (Másfél órával korábban megígérte, hogy megszerzi, és úgy is lett, egyem a szívét.)
Sunday, December 21, 2008
Saturday, December 20, 2008
Thursday, December 18, 2008
NOW WE'RE SHAKIN' AT THE KNEES - COULD I COME AGAIN PLE-HEAAASE
Az ember akár a természet gyermeke, akár városi kutya mint én, mindenképp kalapot kell, hogy emeljen a déli sziget előtt: kitett magáért a teremteux és egy viszonylag kis területen annyi valóban elképesztő húzással lepi meg az embert, hogy nekem 4 nap is kellett, hogy megunjam és elegem legyen a madárcsiripelésből és a rendszeres aztakurvaezhogynézkizésből. A természeti csodák fejezetet kihagynám, semmi értelme leírni azt amit fényképpel sem lehet visszaadni, hiába pakolja tele a kucksi a picasát.
A road trip első estéjén majdnem kifogyott a benzin, a környező vidék pedig posszumokon és az örökké gyanús madarakon kívül nem sok mindent tartogatott a számunkra... kivéve egy Murchinson nevű települést, ahol ugyan az automata benzinkút nem volt hajlandó elfogadni a kártyánkat, cserébe 5 méterre onnan a sarki kocsma meglepően élénk volt. A szereplők a szokásosak: pár helyi mezőgazdász/ halász, a seriff (jó, egy egyenruhás rendőr), egy-két szörfös mihaszna meg egy tucatnyi átlagnépség. Megkérdeztem bent, hogy merre a következő kút, a kucksi kint félt, a pultos leány elmagyarázta, de mire visszaindultunk volna a kocsihoz, kiszaladt egy harmincas szőke, felajánlani, hogy elvisz minket a kútig és vissza, ha nincs elég benzinünk. Ilyenkor hörögve veri magát a földhöz bennem a kelet európai démon: talán egyszer belepusztul abba a tudatba, hogy a világon máshol van más ars poetica mint hogy dögölj meg a kurva anyád. Megköszöntük, de volt még benzinünk, elmentünk a kútra, persze nem fogadta el a kártyánkat, így hát vissza a cseheaux teraszára és kitartó börbönkólázás vette kezdetét. Kezdetben csak pár pillantással észlelték a jelenlétünket, az ufónyelven beszélő de nagyon jóképű három ifjút, aztán amikor már bent nagyobb volt a buli beinvitáltak, hogy legalább asszisztáljunk hozzá. Az egész ott töltött idő soundtrackje AC/DC és Led Zep volt: miután a férjével és a fél kocsmával együtt végigénekeltek egy maratoni slágert amit rajtunk kívül mindenki kívülről tudott, egy ötvenes nő az orrom előtt rakta be a Thunderstruckot... negyedszerre. Ilyenkor a szívemből egy-két pumpa azonnal ideköltözik.
A trip ezt követő pár napja tájnézegetős volt, tengeri kajakozós meg kempingezős. Queenstownba tegnap, azaz 17-én érkeztünk és egy idilli reggelizés volt az antrénk a városba: napsütés, csiripelés, kutyaszaladgálás, zöld fű, körülöttünk hegyek, Forbidden Bites nevű vámpírmotívumos reggelizőhely és egy ígéretes új város: La Plagne és South Park keveréke, persze kiwisen.
A road trip első estéjén majdnem kifogyott a benzin, a környező vidék pedig posszumokon és az örökké gyanús madarakon kívül nem sok mindent tartogatott a számunkra... kivéve egy Murchinson nevű települést, ahol ugyan az automata benzinkút nem volt hajlandó elfogadni a kártyánkat, cserébe 5 méterre onnan a sarki kocsma meglepően élénk volt. A szereplők a szokásosak: pár helyi mezőgazdász/ halász, a seriff (jó, egy egyenruhás rendőr), egy-két szörfös mihaszna meg egy tucatnyi átlagnépség. Megkérdeztem bent, hogy merre a következő kút, a kucksi kint félt, a pultos leány elmagyarázta, de mire visszaindultunk volna a kocsihoz, kiszaladt egy harmincas szőke, felajánlani, hogy elvisz minket a kútig és vissza, ha nincs elég benzinünk. Ilyenkor hörögve veri magát a földhöz bennem a kelet európai démon: talán egyszer belepusztul abba a tudatba, hogy a világon máshol van más ars poetica mint hogy dögölj meg a kurva anyád. Megköszöntük, de volt még benzinünk, elmentünk a kútra, persze nem fogadta el a kártyánkat, így hát vissza a cseheaux teraszára és kitartó börbönkólázás vette kezdetét. Kezdetben csak pár pillantással észlelték a jelenlétünket, az ufónyelven beszélő de nagyon jóképű három ifjút, aztán amikor már bent nagyobb volt a buli beinvitáltak, hogy legalább asszisztáljunk hozzá. Az egész ott töltött idő soundtrackje AC/DC és Led Zep volt: miután a férjével és a fél kocsmával együtt végigénekeltek egy maratoni slágert amit rajtunk kívül mindenki kívülről tudott, egy ötvenes nő az orrom előtt rakta be a Thunderstruckot... negyedszerre. Ilyenkor a szívemből egy-két pumpa azonnal ideköltözik.
A trip ezt követő pár napja tájnézegetős volt, tengeri kajakozós meg kempingezős. Queenstownba tegnap, azaz 17-én érkeztünk és egy idilli reggelizés volt az antrénk a városba: napsütés, csiripelés, kutyaszaladgálás, zöld fű, körülöttünk hegyek, Forbidden Bites nevű vámpírmotívumos reggelizőhely és egy ígéretes új város: La Plagne és South Park keveréke, persze kiwisen.
Subscribe to:
Posts (Atom)