FEAR AND LOATHING IN AOTEAROA

DEC 9:

Wellington fővárosra jellemző, hogy a politikai és közigazgatási szféra központja, Helen Clark szoci miniszterelnök idei vereségéig (ami többciklusos regnálásnak vetett véget) nagy készséggel becézték az aucklandiek Helengradnak, nyilván visszavágásból azért, mert az ország többi része őket nemes egyszerűséggel Jafa-knak, azaz Just Another Fucking Aucklander-nek hívja. Ennek volt köszönhető, hogy a James és három, a méhkasban dolgozó ismerősével döntöttünk úgy, hogy megnézzük mit ad a város szórakozásügyileg egy szerda este. Helen nevű barátját már ismertük a múlt pénteki aljasodásból, szerda este pedig a San Francisco Bath House nevű klubban, pultzárás előtt egy fél órával megismerhettünk egy idősebb házaspárt: a kifogástalan gyarmarosító kinézetű Peter-t, aki a hatvanas évek Barcelonájában élte meg a nagy tengerentúli tapasztalatszerzését (az itt délen tradíciónak számító Great OE-t) és a joviális ittas angolszász karikatúrájaként emelte az est fényét és feleségét, aki nagyon szeretett minket. A meglepetést haverjuk Andrew jelentette, akiről ha a bemutatkozásnál nem derült volna ki azonnal, hogy melegebb ligában evez, akkor az este folyamán róla kiderült dolgok eloszlattak minden kételyt, nevezetesen az, hogy az All Hot Bitches nevű alkalmi tánccsoportban tevékenykedik. Bár amatőr szinten nyomják, elmondása szerint némi minimál sztárságban már volt része, miután egy pincérnő felismerte előkarácsonyi előadásuk, a Rockin' Around the Bitchmas Tree másnapján. A darab sztorija elég szövevényes, a lényeg, amire emlékszem, hogy egy táncos párról szól, akik boldogan élnek és táncolnak, míg a Lower Hutt-i gang girl-ök gonosz bandája szét nem választja őket. Tíz évvel később folytatódik a cselekmény, ekkor Andrew egy lepukkant bárban dolgozik, a dance mojo-jának annyi, ám a lány megtalálja és meglesi őt, férfinak álcázva magát, ami úgy néz ki, hogy normális női ruhában van, plusz szakáll. Valamiért kell egy kis idő míg egymásra találnak, de végül megtörténik, miközben szintén valamiért belibben Tina Turner és a We Don't Need Another Hero-t énekli, a Lower Hutt-i kurvák korusával. Mire a szinopszis végére ért, már a második bárt zárták ránk a valóban nem túl krézi szerda esti Wellingtonban, így nme maradt más hátra mint a város egyik színfoltjába (=kétes hírű kocsmájába) látogatni a Cuba streeten. Mikor beléptünk épp egy maori énekelte - meglepően meggyőzően - Lenny Kravitztől a It Ain't Over-t az amúgy szinte üresen kongó helyen. Miközben rendeltünk, a Helen megsúgta nekem, hogy ugyan a kocsma elsősorban transzvesztiták, bandatagok és egyéb low-life-ok gyűjtőhelyeként ismert, hosszú évek során eddig egy embert látott a helyről kiutasítást nyerni, természetesen a James-t, de őt háromszor is. Andrew ekkor azonban már pattant is a színpadra, hogy elnyomjon valami általam ismeretlen, minden bizonnyal gay kultusznak örvendő diszkószámot, a helyen tartózkodó asztaltársaság kezdeti megrökönyödésére, majd végül szolid tapsára. Az est a Courtney-n végződött (azt a környéket jobban szeretjük mert egyértelműbbek a nemek) egy minibar nevű helyen, ami ugyanaz mint a pénteki El Horno (hahaha) csak 3 méterrel arrébb. Kicsi, szűk, cserébe asztalontáncolós. Sajnos másnap kelni kellett mert ki kellett csekkolni és délután indult a gép Christchurchbe.

DEC 10:

Természetesen nélkülünk. A délutáni dugó nem lett beleszámítva a nappali tervekbe, így ugyan beestünk a gép indulása előtt 15 perccel a reptérre, már csak a következő járatra vehettünk pótjegyet. Volt tehát időnk felfedezni a helyet, végül pedig felszállás és eseménytelen rövid út után Christchurchben találtuk magunkat. A James kifejezetten gyűlöli ezt a várost, ami a déli sziget legnagyobbika, szerinte redneck faszfejek lakják és nyúzéland Texas-a. Az első bárélményünk aznap este nem cáfolt rá erre a teóriára: ugyan korántsem olyan paraszt népség mint otthon bármelyik külvárosi kocsmában, azért az extravertált kozmopolita közvetlenség kevésbé vetette meg itt a lábát mint mondjuk Aucklandben vagy a fővárosban. Legalábbis a levegőben tapintható hangulat ezt sugallta. A másnapi dizsiest ugyanakkor a város egy másik arcát tárta elénk és akár Ibizán is lehettünk volna: a Shooter's nevű necces helyen, helyi szokás szerint fél 12-ig akciós italokkal gargarizáltunk, óriáskivetítő, négerzene, rengeteg emberrel. Az ezt megelőző frusztunkat folytottuk viszkikólákba: megkíséreltünk moziba menni, de zavar támadt a gépezetben és sikerült a város másik végében lévő multiplexben kikötni, aminek csak a tulajdonosa egyezik az amúgy a hostelünk melletti utcában található kissebb Regent moziéval, ahova vettük neten a jegyet. Miután ez kiderült, legyőzve és megtörten bandukoltunk vissza a hostel fele, de még próba szerencse alapon betértünk a Regent-be a filmünk kezdete után jó 40 perccel, hátha valamit meg lehet dílelni (ez a gondolkodás az itt töltött 2 hét szüleménye, otthon természetesen NEM lehet dílelni semmit). Ennek mondanom sem kell, hogy az lett az eredménye, hogy a nagyon kedves ázsiai kasszásbige fogta a Bobo kártyáját és egyenként visszapakolta rá a három 15 dolcsis mozijegy árát. Azt hiszem ehhez nem kell semmi kommentárt fűzni. Mi meg sem lepődtünk.